„– Üdvözlet néktek táltosok! Már alig vártam, hogy ideérjetek. Hosszú volt ez a pár száz év. A nevem Derű!

Kacagni kezdett. A hetek meghajtották magukat.

– Nem kell, nem kell! Én tartozom köszönettel! Gyertek, meséljétek el, hogyan végeztetek a bestiával?

Ismét jóízűt kacagott.

– Elmeséljük, de előbb te mondd el, hogy kerültél ide!– kérték a lányok szinte egyszerre.

– Boldogasszony egyik lánya vagyok – kezdte mosolyogva, – a feladatom a világban az, hogy az emberek jókedvét tápláljam. Ezért elraboltak a gonosz erők. Ha elveszik a jókedv, a derű, akkor mindenki szomorú. Ha szomorú, akkor nem képes meglátni a jót. És nem leli örömét semmiben. Az ember létének alapvető szüksége a derű és a jókedv. Az öröm. Mindennek a jó oldalát nézni. A derűsen végzett munka százszor többet ér mindennél. Ha vidámak vagyunk, ha nevetni tudunk, akkor nem lehet befolyásolni, manipulálni az embereket. Amióta itt vagyok bezárva, az emberek mindig csak azt látják, mi nem jó, mit miért nem lehet megcsinálni, miben mi a rossz. Lehangoltak, szomorúak, kedvetlenek. Derű nélkül a világ elpusztul. Eluralja a rossz. Pont ez a célja Ármánynak.”

A hét táltos kölyök elindul Szarvas irányába. Az út a föld köldökéig sem eseménytelen. A borókásban lévő kalandok közepette a Fekete törpe szolgájának ármánykodása ellenére is megtalálják a föld rejtette táltos titkos varázsigéjét, aminek segítségével elővarázsolják a Holdhidat, így átjutnak a Tiszatündér birodalmába, majd egy ős öreg tölgyfáig. Ott aztán elrévednek, és mire felébrednek, rájönnek, hogy átjutottak a föld köldökén…