Vagyok, aki vagyok. És ezzel mindent elmondtam.

 Mégis ez az a mondat, aminek a jelentéséhez a legnehezebb eljutni. Nagyon hosszú az út.

A világirodalom összes költeménye erre keresi a választ. Minden művészeti alkotás ezen az úton egy szelet. Egy festmény, egy dallam, egy tánclépés, egy fotó.

Babits szavaihoz fordulok:

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
 

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
 

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
 

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Mindannyian saját börtönünkben ülünk, miközben a világot vágyjuk megismerni. Fel tudjuk törni ezt a diót? 

A válaszom: Igen.

 Az igazság: ez nagyon nehéz.

Mert a vágy nyila csalfa.

Ugyanis kifelé mutat, és az irányát nehéz megváltoztatni. Mindaddig börtön leszünk a magunk számára, amíg ezt a nyilat nem fordítjuk magunk felé. Mi ez a nyíl? Az önmegismerés nyila. Valójában ki az alfa és ómega? Miért vagyok én dióbélbe zárva? Egyáltalán miért zártam el magam?

Mert félek.

Miért félünk?

 „mert azt hiszem, nincs rajtam kívül semmi”.

Hogyan értelmezhető a semmi? Csak akkor, ha van valami: „Isten tudja, hogy van”?

Ha velem tartatok, megmutatom, hogy kell ezt a dióhéjat feltörni….