Első rész

Apámat háromszor láttam sírni. Először az édesanyja temetésén. Kislány voltam, nyolc éves. Hajnal volt. Ő készülődött haza Törtelre. Én nem tudom már miért, de anyu mellett feküdtem az ágyban. Jó meleg volt a takaró alatt. Kint hideg, sötét. Az előzményekre nem emlékszem,  csak arra az érzésre, hogy milyen jó lenne itt maradni, anyu mellett a jó melegben, de tudtam, hogy ha nem mennék most el vele, azt örökre bánnám . Anyu nem mondta, hogy menjek, de azt sem, hogy ne. Életem első önálló döntése volt.  Elmentem a temetésre.

 Hideg volt, az összes nagynéném és rokonom ott volt. Álltunk a sírnál. Egy nagy gödör tátongott, hozták a koporsót, és rá volt írva a nagyanyám neve: Lipák Ilona, élt X évet. Nem értettem. Miért van ő most ott? Hogy fért bele ebbe a kis ládába? Nem fázik? Két kötélen leeresztették a gödörbe. Margit néném zokogott és elindult felé. Dini bátyám megfogta, és mindenki nagyon sírt. Olyan képtelen hangzavar volt, meg valami furcsa szag, édeskés, és füstös.

 Féltem. Nem mertem felnézni. Álltam apu mellett, fogtam a kezét, mereven néztem a fekete cipőjét. Egyszer csak odacseppent egy könnycsepp. Apu kifújta az orrát. Amikor újból megfogta a kezem, megremegett a keze. Itt valami nagyon nagy dolog történt. Az én apám sír? Hiszen ő a legerősebb ember a világon! Neki senki és semmi nem árthat!

Porból lettünk és porrá leszünk!- kántálta egy bácsi fehér ruhában, és most már láttam, hogy egy edényt lóbál a kezében, és abból jön az a furcsa szag.  Beledobott egy földdarabot a gödörbe, nagyon ijesztő robajt hallatott. Aztán mindenki így tett. Felsejlett a nap a felhők mögött.  Nekem felfele kellett néznem. Valami itt nincs rendben. Csak arra tudtam gondolni. A nap ott van valahol… Bölcs vén könyvekben áll, hogy por vagyunk, de én tudom, hogy nemcsak por vagyunk: Por és istenpor vagyunk. Visszahullván a por a porral elkeveredik, visszahullván így keveredik el istennel a lélek.

– Miért mondta a bácsi, hogy porból lettünk és porrá leszünk?- kérdeztem hazafele az autóban aput.

– Mert ez a halál. A nagymama meghalt. Visszatért a földbe.

– Akkor most már soha nem találkozhatok vele?

 – Nem, már nem.

– Azért sírt mindenki?- és rásandítottam, hogy lássam, érti-e, hogy a kérdés rá is vonatkozik. Rám nézett.

– Igen. Tudod, vannak olyan dolgok az életben, amire nem lehet felkészülni. Amikor az ember elveszíti az édesanyját, az nagyon fájdalmas dolog.

 –Mindenki meghal?

–Igen. Aki megszületik, az meghal. Ez az élet rendje.

–Én is meghalok?

 –Igen, de majd, csak ha megöregszel.

 Apám őszinte volt, de azt is tudtam, hogy nem mondott el mindent. Éreztem, hogy tud még valamit. Éreztem, hogy valamiképp ez nem így van. Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik, világtalan angyalaink játszogatnak itt, nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima, és a dráma mindig csak tragédia. Ó angyalok, segítsetek! Hol van az a fény, amelyikről tudtam egyszer, hogy az enyém, amelyik majd szól helyettem…És elmegyek és másik jön, és az is én vagyok. Elsiklanak talpam alatt sziklás századok – Mit akarok? S akarjak –e? Mi az az örök? S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök. De mi lesz velem? …Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk s világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.  Apám többet tud. Ő nem világtalan. Ezt bizton éreztem. Odafordult, megfogta a kezem.

– Köszönöm, hogy eljöttél velem!