Ropog a dér a lábam alatt. Friss, tiszta a levegő. Szaporább tempóra késztet. Ám egyszer csak meglátom a zúzmarával borított erdőt. Hívogat, nem tudok ellenállni. A hold megvilágítja a csupa fehér világot.

Belépek. Tündérország. A fák csupasz ágait befedő kristálygömbök megelevenednek. Csak a lábam alatt neszező ropogás hallatszik. Aztán csak csend. A tündérek nem szeretik az indiszkréciót. Átadom magam ennek a csodának. És kinyílik a tündekapu. Nyugalom, béke ereszkedik a szívemre. Mégis hatalmas erő lüktet bennem. Átjárja ez az energia minden porcikámat. Mámorító érzés. Nem vagyok, és mégis mindenhol ott vagyok. „Mert Tündérhon ott van, ahol „ÉN  VAGYOK”. Megélés, melyben értelmet nyert ez a mondat. Nahát, tudott valamit ez a Vörösmarty!

És csak úgy: Boldog vagyok.