Még a levegő is zavarodott, amint az ember rója a köreit és nem érti. Miért? Miért ilyen ez a világ? Szigorúan véve persze történelmileg minden világos. De ha historia est magistra vitae, akkor miért nem tanulunk belőle?

Drága Papi! Most vajon , mit mondana a katona éned? A jó pap holtig tanul, a jó tanár, meg holtáig tanít. Sok mindenre tanítottál.

Elfogadni a különbözőséget: „Látod, egy kezemen 5 ujj van, még sincs kettő egyforma”.

Azt mondják, „mindenki úgy hal meg, ahogy élt”. Nem volt könnyű életed, ezért nehéz volt az út is, amin elmentél. Köszönöm a sornak, hogy végig kísérhettelek ezen az úton. Szívszorító volt, de mégis volt benne valami nagyon nemes. Már nem tudtál beszélni, alig voltál éber, de vártál. És elmosolyogtad magad, amikor felismertél. Elmondani már nem tudtad, csak a szemed beszélt. Remegő kezeddel megfogtad a kezem, és az ajkadhoz emelted.  Utolsó kézcsók egy úriembertől, amiben benne volt minden köszöneted, ezért az útért, és mindenért.

Ez volt az utolsó tanításod, amiért végtelen a hálám: alázatra neveltél, arra, hogy a halálhoz képest minden szép. Hogy az élet egyszerűen önmagáért áldás. Hogy minden perc egy csoda, amit megélhetünk.

Akkor kinek joga ezt a csodát bárkitől is bármiért is elvenni?