Napsütésre ébredni március 15-én mindig szívmelengető. Most már tényleg közeledik a tavasz. Pedig akkor 1848-ban esett az eső ezen a napon. És mégis megmozdult minden tiszta szívű magyar. Azon jár gyaloglás közben az eszem, hogy vajon ma mit kívánnék magamnak és honfitársaimnak?

Legyen béke: milyen furcsa, hogy ez az első szó aktuálisabb, mint valaha. Miért nem tudunk mi emberek békében élni? Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem a másikat akarnánk megszerelni, a saját képünkre formálni, hanem magunkat jobbá tenni.

Legyen szabadság: olyan jó lenne, egy olyan világban élni, ahol nem kell megtennem, amit nem szeretnék. Ahol nem kényszerítenek mások értéke szerint élni. Ahol nem akarják megmondani, hogy mi az egyetlen igazságnak vélt helyes út. Ahol én választhatom meg a saját igazságomat, miközben elfogadom a másét is helyesnek. Ahol vélemények vannak, és nem kinyilatkoztatások.

Legyen egyetértés: olyan jó lenne egy olyan országban élni, ahol munkatársak vannak a munkahelyeken és nem főnökök és alattvalók, ahol polgártársak vannak a falvakban városokban és nem ilyen vagy olyan ellenzékiek. Ahol nem pártpolitikusok csatároznának, hanem honatyák és honanyák vezetnék a társadalmat, a saját önként vállalt felelősségüket érezve azokért az emberekért elsősorban, akiket képviselnek, és mindenek felett ezért a hazáért.