Amikről azt hisszük, mi vagyunk: a Mintáink

Mindannyian azt hisszük, hogy tudjuk, kik vagyunk.

Van magunkról egy képünk. Ám legtöbbször, ez a kép torz. Ugyanis azt mutatja, amit hiszünk magunkról, és nem azt, amit tudnunk kéne.

Miért nem tudjuk? Mert nem látjuk.

 Mert a szemünkön van egy hályog. Vagy pontosabban nem a szemünkkel kell látnunk.

Hozunk egy mintát a szüleinktől, azok meg az ő szüleiktől, és így tovább.

 Ezek generációs minták, sémák, melyek aztán a minket körülvevő kulturális szokásokká válnak. Ezek meghatároznak bennünket, csak ezen keresztül látunk.

József  Attila nagyszerűen fogalmaz:

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.

Vagyis először mélyre kell ásni. Az elmúlás mögé.

 Mivel etetett édesanyád? Mi volt édes, esetleg keserű?

 Mi volt az igazsága apádnak? Mert te ez vagy. Most.

De több vagy a soknál, és mégis egy az őssejtig. Hiszen a világ vagy! És az nagyon sokszínű. Nem vagy azonos azzal, ami ebben az ölelésben tart.

Fontos meglátni, mi ez a minden ami, volt! De csak volt.

 És ezt elfogadva elindulni a van felé.

Amíg nem tudom, hogy milyen sémák határozzák meg a cselekedeteimet, addig nem tudom, hogy ki vagyok. Csak hiszek valamit magamról.

Nos, akkor ássunk le a mélybe! Kövessetek!