Csak az ember tudja magáról, hogy létezik. Öntudata van. Nos ez a tudat okozza a problémáinkat. Mi az, amit tudunk?

Azt tudjuk,  amit látunk, hallunk, szagolunk, ízlelünk, tapintunk, bőrünkön keresztül érzünk. Vagyis az érzékszerveink által felfogható valóságot.

  Aztán jönnek a tapasztalataink. Amiket elraktározunk. Jókat és rosszakat.

Akit egyszer megharapott egy kutya, az félni fog az összestől, még akkor is, ha tudja később, hogy ez nem jó, meg nem is kéne, felemás érzései vannak ezzel kapcsolatban.  De a tudat alattija ezt az élményt elraktározta. És itt a lényeg a tudat alattin van.

Gondoljátok csak meg, mennyi minden lehet ebben a tudat alattiban? Mennyi mindent raktározunk itt?

Pilinszky segít nekünk ebben a milyen felemás című versével

Pilinszky János: Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Igen ezek a felemás érzések kísérnek egész életünkben, amig napra nem teregetjük őket.

Ugyanis  a példánál maradva: a tény, hogy jön velünk szemben egy kutya. Ez a valóság. Ezt látjuk. Pont. De mi hogyan reagálunk rá? A vonzásaink szerint zuhanunk, mint a kő egyenesen. És a reakciónk a helyzetre a tudat alattinkból érkezik. Vagyis nem is tudunk róla, hogy miért úgy reagálunk erre a dologra.

És ez mindennel így van az életünkben. Van egy élethelyzet, egy tény. Kiborult egy pohár víz. Ki hogy reagál rá? Mindenki éppen úgy, ahogy a szégyen és képzelt dicsőség hálójában evickélve reagálni tud rá.

Magunk sem tudjuk, hogy miért azt tesszük, vagy mondjuk, amit akkor reagálunk. Mert csak a lámpafény , a külvilág fényében látjuk a magunk és a mások tetteit. Pedig a szemek homálya pontosabb lehet!

Ha velem tartatok, segítek a napra teregetni , ami rejteni való. Ne legyen késő, ne kelljen a saját világunk örökös térdre roskadását szemlélnünk, amikor már az út végén búcsút kell inteni.