A létezés egyszerűsége

Miért olyan nehéz az élet tánca? Miért olyan nagy a távolság ember és ember között? Sokszor még a legközelebbi emberi viszonyok is jeges űrben léteznek, legyen az szülő-gyerek, testvér-testvér, barátság, szerelem, férj-feleség és sorolhatnám. Mekkora távolságot kell megtennie a fénynek, amíg földet ér? Mekkora távolságot kell megtenni az embereknek egymás felé? Kosztolányi csodálatos gondolatai világítják meg nekünk ezt a roppant űrt a Lélektől lélekig című versében.

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
 

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
 

Vajon szemünk csüggedt sugarai miért veszítik el a fényt?

Amikor a kisgyerek megszületik, ő a legszebb fénysugár. Küldözgeti ezeket a feltétel nélküli szeretet fényeket a környezetének.  Nem vár el semmit. Csak szeret. A jelenben van. Amikor éhes enni kér, amikor álmos alszik, amikor egyedül van sír, hogy megöleljék.

 A szülők azonban úgy szeretnek, hogy folyamatosan aggódnak. Az aggódás aztán a térbe szórja a milljom árvaság sugarát. Miért? Mert bút zokog a vérnek az elem. Ugyanis az aggódás teljesen felesleges dolog. Ami elmúlt, azon már felesleges rágódni, ami meg ezután lesz, azon nem tudunk előre rendelkezni. A jelenben meg csak élvezni kellene a gyerekünket. Vagyis jelen lenni! Élvezettel tenni a dolgunk.

 Aztán kezd nőni a gyermek, és még mindig feltétel nélkül szeret, de a szülő elkezdi  az: ha ezt megteszed akkor, ha nem akkor mondatokat. Ezt nevelésnek hívjuk, ami nem baj, ha viselkedést tanítunk, de a szeretetünket nem lehet a ha-hoz kötni.

A gyerek megtanul védekezni a szeretet megvonása elől. Elkezdi az önvédelmi falakat építeni, és kialakítja a páncélját. És elkezd fájni a magány, ami a páncélon belül van. A gyerek elkezd megfelelni, megfigyeli a feltételeket, és vagy betartja, ő lesz a jó gyerek, vagy nem tartja be, lázad, ő a rossz gyerek. De ez ugyanaz a megfelelés, csak két pólusban. Ugyanis a figyelem nem saját magán van, hanem a szülők feltételein.

És mire felnővünk kialakul a páncél körülöttünk, rárakódik az iskolai, munkahelyi, társadalmi elvárások feltételsorozata.

Igy kerülnek messze egymástól a földi szívek, távolabb, mint a Szíriusz. Ugyanis ezen a páncélon keresztül küldözgethetjük a szem csüggedt sugarát, ez soha fel nem melegít, csak a roppant jeges űr lakik köztünk.

Van ebből kiút? Le lehet bontani ezt a páncélt?  Igen!