Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, – távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
magamba bujtam volna, nem lehet –
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

József Attila : gyermekké tettél című verse tökéletesen mutat rá arra az alapvetésre, hogy másokat szeretni és elfogadni akkor sikerül, ha megtanuljuk szeretni önmagunkat. Fel kell fedeznünk magunkban a gyermeki énünket. Milyen érzéseket élt át a bennünk élő gyermek? Miket nyomott el? Ehhez a gyermekhez kötnek a cselekedeteink , vonszolnak, löknek, a szájában tartanak. És amig nem nézünk szembe megfojtanak ezek az eltemetett érzelmek, és nem menekülhetünk. Életünk minden pillanata ezt mutatja nekünk.

Fel kell fedezni ezt a belső gyermeket, meg kell etetni, itatni, foglalkozni kell vele, mert addig nem tudunk lépni. Ha meghallgatjuk, hálás lesz. Meg kell értenünk, hogy mindig egyedül élünk és halunk, mindig ott vagyunk magunknak. Önmagunknál kell zörgetnünk. Senki nem tehet boldoggá bennünket, csak saját magunk.

Meg kell gyógyítanunk a anyasebünket, a kivertség érzésének gyökerét. De nem úgy, hogy magunkba bújunk, mert akkor soha nem leszünk képesek valódi kapcsolódásokra az embertársainkkal. Ugyanis akkor örökre érzéketlenek leszünk, és észre sem vesszük, miért nem tudunk igazán sem szeretni, sem szeretetet fogadni. Ugyanis zárva van a szívünk.

Amikor ki tudjuk mondani Önmagunknak igazán, őszintén: nagyon szeretlek! Akkor leszünk képesek a másik embert is szívből szeretni, mert Önmagunkat tükrözi vissza. Amíg ez a kép magunkról nem szerethető, addig a másik is ezt a képet tudja csak visszatükrözni.

Ezért kell elindulni, az önismeret útján! Hogy megérkezzél Önmagadhoz!