Láncra vernek a vágyak,

kísér a fájdalom,

nem hagy békét a bánat,

fájdalom űz nyomon,

s nappalom-éjjelem

egyetlen gyötrelem.

írja Bellay: A kétségbeesett éneké-ben.

Senki sem ismerheti magát, míg szíve nem állta ki a kétségbeesés próbáját. Ez olyan rettenetes állapot, amit ha egyszer átéltünk és megéltünk, nem felejtjük el.

Megint a magyar nyelv kifejező ereje segít a megértésben. KÉTSÉG-BE-ESÉS. Vagyis az ember , ha EGYSÉG-ben van Önmagával, egységben van az Univerzummal. Ez az alapállapotunk a MOST-ban. Amikor ebből kiesel, akkor kerülsz a KÉTSÉG állapotába.

Vagyis ez nem is érzelem, hanem egy állapot. Kíséri sok érzés, mint a mély szomorúság, ijedtség, félelem, védtelenség. Fizikai tünetei is vannak.

Az élet állandóan, minden pillanatban változik,  arra hív, hogy élvezd, és leld a lehető legnagyobb örömödet benne. Az örömteli élet megtapasztalásának ugyanúgy az elfogadás a kulcsa. Amikor így élsz, harmóniában vagy a testeddel, a lelkeddel, és a szellemeddel. Ez az egység érzése. Egységben vagy önmagaddal. Fényben vagy. Melegség van.

 Ehelyett azonban aprólékosan kidolgozott elképzeléseink vannak arról, minek és hogyan kellene történnie ahhoz, hogy boldogok legyünk. Ha ez az elképzelés egy kicsit is sérül, máris úgy érezzük, hogy megfosztottak valamitől, tehát az élet élvezhetetlen. Történik velünk valami és mi folyamatosan megítéljük, mindazt, amit átélünk. Címkéket teszünk rá, ez jó , ez rossz.

Az elfogadás azt is jelenti, hogy tisztában vagyunk vele, hogy bármi jöhet, bármi megtörténhet.

Bizonytalanság a dolgok, jelenségek mibenléte, kimenetele felől, azaz aggódás a jövő miatt, rágódás a múlton,  ami teljes rémületbe és reménytelenségbe torkollhat ez a kétség. Amikor kiesel az egységből.

Az emberi élet mindig is bizonytalan és kockázatos. Manapság még jobban  érzékeljük ezt a bizonytalanságot, mert azonnal értesülünk a világ bármely pontján történő eseményről.  

Bármelyikünket érhet váratlan veszteség; találkozhatunk az erőszakkal vagy a halállal. Egy pillanat alatt felborulhat az életünk: ha az orvos azt mondja, ez bizony rák; ha a párunk azt mondja, elválik; szakítunk,  ha a főnökünk azt mondja, ki vagyunk rúgva; vagy a tizenéves lányunk közli, hogy terhes, csődbe megy a vállalkozásunk, stb.  Ezekben a pillanatokban úgy érezzük, az életünk alapjait mosta el az ár.

Kányádi Sándor a Májusi kétségbe esés című versében így írja le ezt az állapotot:

Mintha szögesdrótot hullatnának

a láger-álmú sötét felhők:

szúr, sziszeg az eső, szinte ráz,

mintha árammal volna töltve,

s hurkolódik pocsolyás

utakra, fákra, tetőkre.

Hol az ég?

A törpeség mindent beborít,

s az ember olyan gyámoltalan:

ijedten szökken kapualjtól kapualjig,

akinek útja van.

Hol az ég?… Hol az ég?…

Sehol egy résnyi rés,

egy repedés

a pacsirtás kedvű messzeség

felé.

Az ember megijed, gyámoltalan lesz, félni kezd, mert átéli a kérdés mélységét: Hol az ég? Sehol egy résnyi repedés, amikor kiesel az egységből. Mindent beborít a sötétség.  Az érzelmek hullámvasútján vonatozol,  egyszer Istenre haragszol, máskor úgy érzed, elárultak, megint máskor maga alá teper a teljes kudarc és pusztulás érzése. Végtelenül hideg van, jeges verejték gurul le a hátadon, eléri a szíved, úgy érzed megfagysz. Semmi nem számít. Eláraszt a reménytelenség. Egyszerűen nem látod a fényt az alagút végén. Tudod, hogy küzdened kell a félelem ellen, de egyre nehezebb értelmet találnod bármiben is . Az öröm helyén egy tátongó űr áll. Ettől teljesen kiüresedsz. „Szúr, sziszeg , mintha árammal volna töltve” Hurkolódik, rád tapad, „a törpeség mindent beborít.”

„Láger-álmú felhők vannak a fejed felett”. Bezárnak, elpusztítanak. Eltűnik a remény.

Ez a kétségbeesés.

„Pillámra már homályos

vak éj ereszkedett,

panaszom szava gyászos,

testem is reszketeg,

de se meg nem halok,

se nem gyógyulhatok…

Ó, milyen változandó

káprázatod, világ!” -folytatja Bellay. Mert ez az elme állapota. Káprázat!

Nem tudsz küzdeni a félelem ellen! Mert FÉL ELEM! Nem egész! Első az, hogy elfogadod, ami van. MOST ez van. Nem címkézed fel. Nem rossz, vagy jó. Helyzet. S mivel minden változik, ez is elmúlik.  Hagyni kell elmúlni! Nem szabad belekapaszkodni az érzésbe. Hagyni kell szétáradni. Én itt vagyok! Mit akarsz fél-elem? Te nem én vagyok!  „Se meg nem halok, se nem gyógyulhatok.”

Mitől akarsz megvédeni? Mit tudok tenni? Milyen lehetőségeim vannak? S akkor, mikor a kérdésekben kezdesz el gondolkodni, kitágítod az elméd! S kezdenek jönni a válaszok. S ahol kérdések és válaszok vannak, oda vissza kúszik a remény. S ahol remény van, repedés keletkezik , „rés a pacsirtás kedvű messzeség felé”, s megjelenik a fény. Áramolni kezd a szeretet.